Képzelt riport a szálkai triatlonversenyről

2019. augusztus 18. 17:18 - szivbeteg

Valójában nem riport, inkább beszámoló, és nem képzelt, hanem nagyon is valóságos – legalább részben –, de akinek Déry Tibor neve sejlik fel, az sincs messze az igazságtól...

Készülni már két alkalommal készültem, de két éve elég bátorságom nem volt életem első triatlonversenyéhez, tavaly pedig más programmal ütközött, így nem vehettem részt rajta. Ezért idén úgy szerveztem a nyaralást és egyéb tennivalóimat, hogy mindenképpen ott állhassak a rajtnál. Nevezni az „S” távra készültem – amit hivatalosan sprint távnak hívnak –, de nekem ruhaneműben is az „S” a kis méretet jelöli.

Ez a gyakorlatban 500 méter úszást, majd 22,5 km kerékpározást és 5 km futást jelent. Sprintről persze szó sem lehet az én esetemben a korom (56 év), a 10 éve történt Bypass műtétem és a kerékpárom miatt. Versenykerékpárom nem lévén az utolsó helyre pozicionáltam magam, de ez egy cseppet sem vette el a kedvemet. Futásban elég jó vagyok, egy pesti Vivicittán vagy Wizz Air félmaratonon a középmezőnyben végzek. A balatoni öt kilométer is megvolt Révfülöp és Balatonboglár között, így az úszástól egyáltalán nem tartottam. Ezért csak a duatlon részére készültem, azaz kb. 20 km tekerés, majd rögtön utána 5 km futás – kétnaponta ismételve. Mivel a biciklimen SPD-s pedál nincs, a depóban töltendő időt azzal készültem csökkenteni, hogy a futócipőmben tekerek, annak vastagabb talpához igazítom a nyeregmagasságot. Mivel soha még csak nem is láttam triatlonversenyt élőben, elolvastam minden információt, amit csak a neten találtam. Biciklimmel bejártam a verseny honlapján megadott útvonalat hogy ismerjek minden kanyart, emelkedőt vagy nagyobb úthibát. Abszolút felkészülten vártam a verseny napját.

A GPS-es órám rögzítette kerékpáros útvonal

Augusztus 17. szombat (Déry Tibor nyomán)

Korán keltem, hogy a verseny izgalmát ne fokozzam egy esetleges késéssel, ebben partner volt a lányom, aki elkísért. Segített kivenni az első kereket, hogy beférjen a monti az autóba. Eredetileg „lábon” készültem kimenni, de kettesben nem akartam tekerni a meglehetősen meredek odavezető úton, így jött képbe az autó. (Vinnélek, vinnélek...) Mire megérkeztünk, már többen neveztek előttem, gördülékenyen ment minden. Kifejezetten amatőröknek szánt versenyről lévén szó, segítettek eligazodni a tennivalókban, karomra írták a rajtszámom, felkerültek a rajtszámos matricák a sisakra és a vázra, közben a „szpíker” folyamatosan nyomta a sódert. Pár mosolygó szemet láttam teleszkópos-bütykösgumis kerékpárom láttán, de senkinek eszébe nem jutott nevetni rajta, vagy megkérdezni: mit is keresek én itt. Sőt, akadt más láthatóan amatőr „kolléga”. Az én esetemben különösen fontos volt az, hogy nem kellett versenyengedély, nem hiszem hogy lenne sportorvos aki pecsétjét adná hozzá...

Közeledett a rajt, elköszöntem a lányomtól, és egy szál fürdőgatyában mentem a tóba. Kicsit kívülállónak éreztem magam a triatlonmezesek között, de szerencsére nem voltam egyedül. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy valaki megkérdezi: „Mi az a hosszú sebhely a mellkasodon?”. Dejavu érzésem támadt: ez a Balaton-átúszáskor is így volt. Próbáltam készülni válasszal, de nem született kidolgozott koncepcióm. Az a szívműtét helye? – elég hülyén hangzik. Szerencsére nem kérdezte senki.

Az úszással nem volt különösebb gond, váltogattam a gyorsúszást a mellúszással. Igyekeztem nem akadályozni a gyorsabbakat, és kerültem az ilyenkor szokásos ütközések lehetőségét. Egy-két perc ide vagy oda nem számít, hiszen biciklim amúgy sem ad lehetőséget arra, hogy ne az utolsók között végezzek. Futás a depóba – közben arra figyeltem el ne csússzak –, törölközés, zokni-futócipő fel, sisak szintén fel, majd lekaptam a biciklit a tartó csőről és futás... Amint a biciklin ültem, éreztem hogy nem sikerült megtörölköznöm rendesen – hiába, az előző napok és az éjszaka hidege kimutatta foga fehérét. Nem volt tüdőgyusziképes, de azért hááát... Az első szakasz szerencsére vízszintes volt, majd jött a lejtő – addigra kicsit bemelegedtem –, és 35-40 között repesztettem lefelé. Na jó, tudom mások síkon mennek annyit, de ez egy monti... Az út széle meglehetősen rossz minőségű – így beljebb kellett húzódnom. Mivel még nem értek utol a gyorsak a második körükkel, így viszonylag kevés nálam gyorsabbra kellett számítani. A gumit csak közepesre fújtam fel, mert keményebben ugyan kisebb a gördülési ellenállás – de úgy jobban elpattog –, a biztonságot pedig nem akartam feláldozni a gyorsaság oltárán. Föl-le, föl-le, a rövid kis emelkedők és lejtők kimondottan jólestek, az már kevésbé, hogy az országúti kerékpárral versenyző többség már jócskán jött szembe, jelezve hogy igencsak le vagyok maradva. A mórágyi fordítóba kiálltak a helyiek, jól is jött a bíztatás, ilyenkor újabb erőket mozgósít a szervezet. A fordulót kicsivel elhagyva körözött le az első hosszabb távon nevező triatlonos – mutatva a szinte kétszeres sebességkülönbséget. Az árnyékos szakaszokon még hűvös volt, de ahol betámadott a nap, ott előcsalta az izzadtságot. Következett a korábbi lejtő, csak ugye most emelkedő formájában, a korábbi 35-40 most 15-17 lehetett, hiába, egy „túr de francos” bringához képest kb. háromszoros súlyt viszek magammal, és én sem tekerek 4-800 wattal, inkább úgy 200-zal. A fák közül áradó hűvös már kimondottan jól esett. Az emelkedő egy szűk kanyarban fejeződik be – legalább nem látja az ember –, majd az utolsó pár kilométer következik, de ez már síkon. A depóba érve kerestem szememmel a lányom, de már hallottam is a „Hajrá Apa” kiabálást. Hát még ha tudná a többi szurkoló mekkora hátrányból hoztam vissza magam. Ez nem panasz, ez köszönet, és milyen jó érzés! A depóban hamar megváltam a kerékpár-sisak párostól, és mivel futócipőben voltam, rögtön a kijárat felé indultam. A futás eleinte szögletesen ment, de erre készültem, semmi meglepetés nem ért. Az 5 km-t 35 perc alatt gondoltam lefutni, tulajdonképpen jól álltam. A tervezett két óra összidő simán hozható volt, és – bár nem tudtam ki hogyan áll –, sejtettem, hogy nem csak az összmezőnyben, talán a férfiak között sem leszek utolsó. Gyorsan teltek a kilométerek, majd pár száz méterrel a cél előtt már ünnepeltem: Életem első triatlonversenyét gond nélkül teljesítettem!!!

Augusztus 17. szombat, de most Déry Tibor* szelleme nélkül

A verseny valójában elmaradt. Aki most arra gondol, hiába készültem, az téved. Igenis jó volt készülni, célt állítani magam elé, akkor is futni-biciklizni indulni amikor nincs kedvem vagy rossz az idő. Ez mind jó volt. A családom támogatása, és az a lehetőség, hogy kardiológusom elé állhassak a befutóéremmel, mindent megért. Az érem persze a versennyel együtt elmaradt. De lesz verseny máskor, máshol, és remélem én is itt leszek, nem maradtam le semmiről, legfeljebb elhalasztottam egy évvel.

* Déry Tibor írta a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című könyvet. De most hagyjuk Adamis Annát és Presser Gábort, az sem fontos Woodstock vagy Rolling Stones. A hetvenes években nyugatra menni sem volt egyszerű – Amerikáról ne is beszéljünk –, egy nagy popfesztivál pedig a lehetetlenséggel ért fel. Éppen úgy, mint egy szívműtét után a félmaraton, vagy a Balaton-átúszás. Mégis megvolt. Remélem a triatlonnal is így lesz!

Triatlonos most nem került érmeim közé