Hogy hol is? Hát Budapest utcáin! Persze ez a 160 nem az a 160, és a mértékegység sem km/óra, hanem ütés/perc, vagyis – közkeletű nevén – pulzus. De ha nem feledkezünk meg arról az el nem hanyagolható tényről, miszerint az én betegségemmel élőknek már a 120 is fibrillációnak számíthat, akkor máris érdekes a dolog. Tehát nem autóversenyről, hanem futóversenyről van szó ami nem is olyan veszélyes, sőt… Szóval Vivicittá félmaraton, abból is az egyéni 21 kilométeres táv.

56 évesen, közel 10 évvel a szívműtét után

A dallamosan csengő név mögött kinek-kinek más és más jelenik meg lelki szemei előtt.  Van, akinek a futók, a színes ruhák, a bulihangulat, és van, akinek a kemény felkészülésssel járó nagy küzdelem, megint másnak a lezárások miatti bosszúság.

Nem szeretem a halat. És nem, nem a szálkák miatt. A tonhalat és a panírozott halrudakat sem! Ha Iglo akkor sem! A halászléből még csak-csak eszem – legalább a levét, a tésztáját –, de sütve már végképp nem. A nejem szereti, sőt engem is szeret (ezen a ponton vitatkoznék az ízlését illetően, de mivel én vagyok a kedvezményezett, nem firtatom a témát), így olyankor süt halat, amikor nem vagyok otthon. Viccesen azt szoktam mondani: akkor utáltam meg a halat, amikor megtudtam, hogy sellők csak a mesekönyvekben vannak. A férfiak lelkivilágában ugyan fel tud merülni a sellő gondolata, de egy futóverseny kapcsán még csak az sem. Viszont a halászlé még előkerül a történet végén.

A föld legmélyebb pontjáról felemelkedni csak mélytengeri búvárhajóval lehet, de nem is szó szerint kell érteni, hiszen elsősorban futásról, méghozzá szintes futásról van szó. A gödör fenekéről feljönni már teljesen más, de az én esetemben mindegyik igaz. Adjuk hozzá a Himalája magasságát, és máris valami átlagon felüli kerekedik ki belőle – főleg egy szívbeteg számára.

Mi köze van Schirilla Györgynek az SR26-oshoz? Semmi, de ha mégis, az teljes véletlen, és én nem is tudok róla. Kettejüknek csupán rajtam keresztül van kapcsolata. Schirillát, ugye az egész ország ismeri, de mi az az SR26? Az SR26 kiskamaszkorom vágyainak netovábbja, egy kerékpár! Később nem két keréken gurult, hanem két lábon járt a vágyak vágya, de az egy másik történet. Visszakanyarodva a biciklihez, ez egy Csepel gyártmányú a mai mountain bike-okhoz hasonló vázú, sebességváltóval felszerelt csoda volt! Természetesen nem lehetett hozzájutni. Eljártam én a helyi műszaki boltba, de hiába. Talán Apám befolyásos pozícióját fel lehetett volna használni, de ő mereven ragaszkodott az igazságossághoz, elítélt mindenféle protekciót, így nem is próbálkoztam nála. A lehetőségek egyetlen biciklire korlátozódtak, egy orosz gyártmányú félverseny kerékpárra. Mondjuk, azt sem volt egyszerű megvenni, és nem is írom le, mert önmagában több bekezdést töltene meg.

Aki a Google segítségével véletlenül talált ide, és valami erotikus tartalomra számít, az most csalódni fog. Nem mintha bántó lenne egy formás popsi után futni, de még erről sincs szó. Azért kapta ezt a címet a poszt, mert egy hosszú pillanatra tényleg meztelennek éreztem magamat, holott sem magamutogató, sem pedig különösebben szégyenlős nem vagyok. Aki egy ekkora műtéten már átesett, nem is lehet olyan szemérmes, velem mégis ez történt.

Egy fesztiválbeszámoló az én esetemben nem szólhat másról, mint a mozgásról. És – bár a lányom szalagavatóján jó apához illően keringőztem – nem vagyok a parkett ördöge. Tehát futófesztivál. 28 km, 7 hegy, 760 méter szintkülönbség, 3 óra 38 perc rohanás. És nem, nem elírás, nem is olvastad félre: James Domb. A fesztivál pólóján ott virít a felirat: „My name is Domb. James Domb.” Járt hozzá James Bondos napszemüveg és a Bond névhez méltó terep.