A föld legmélyebb pontjáról felemelkedni csak mélytengeri búvárhajóval lehet, de nem is szó szerint kell érteni, hiszen elsősorban futásról, méghozzá szintes futásról van szó. A gödör fenekéről feljönni már teljesen más, de az én esetemben mindegyik igaz. Adjuk hozzá a Himalája magasságát, és máris valami átlagon felüli kerekedik ki belőle – főleg egy szívbeteg számára.
Aki épp egy szívműtéten esett át, az elmondhatja, hogy a gödör fenekére került. Bő két héttel a szívműtét után engedtek haza. Az utolsó kórházban töltött napon megkértem a gyógytornászt, hadd menjek fel egy emeletet. Kis gondolkodás után ráállt. Pulzusmérés előtte: 100. (Ennyi volt a nyugalmi pulzusom a műtét után hetekig, lassan ment lejjebb.) Komótosan felkísért az első emeletre, pulzusmérés ismét: 120. Konklúzió: a lépcsőzést még hanyagoljam egy darabig…
Hetek teltek el. Igyekeztem minél többet mozogni, hamarosan kilométereket gyalogoltam, majd biciklizni kezdtem. 8-9 hónappal a műtét után kezdtem futni. A lépcsőzés és a futás is egyre jobban ment, mikor az élet úgy hozta, hogy sokat kellet lépcsőznöm. Eleinte csak besegítésképpen lépcsőztem – és nem is bírtam fizikailag –, de később már sportot űztem belőle. Egy idő után a környéken összesúgtak a hátam mögött: „Nézd csak, ő az aki…” és mindig előreengedtek, hadd szaladjak.
Adta magát, hogy megpróbáljak dombra futni, ami egy jó darabig nem ment jól, de nem adtam fel. Minden futás után jobban éreztem magam akkor is, ha szenvedős volt maga a futás, és sokat javított az erőnlétemen. Amikor felfedeztem a helyi félmaratont – ami a dombok között zajlik –, rögtön éreztem, hogy ott a helyem, és elkezdtem kimondottan dombra edzeni. Első körben arra voltam kíváncsi, egyáltalán van-e keresnivalóm ott, így kellett egy olyan okostelefonos alkalmazás, amelyik viszonylag megbízhatóan mér magasságot. Sikerült gyorsan eredményre jutnom, így már csak futnom kellett.
Mivel szívbetegként gyógyszereket kell szednem, fura dolog a futás, vagy bármi nagyobb erőkifejtéssel járó tevékenység, mint az úszás vagy a kerékpározás. Alacsony vérnyomással és pulzussal a mozgás elején meglehetősen rosszul teljesítek. Időnek kell eltelnie, míg felmegy a pulzusom és „működőképes” leszek, így a hosszútávot kedvelem. Általában csak a telefonomon nézem vissza mennyire ment jól vagy rosszul, de néha az interneten is, ugyanis oda szinkronizál a telefon. Így vettem észre, hogy szintkülönbségben megfutottam már a Mariana-árok–Himalája szintet fel, és le.
Bő három év „termése”
Szívbetegen 20 kilométer szintemelkedést futni szerintem több, mint örvendetes. Ha valaki, akkor én elmondhatom magamról, hogy nem csak kijöttem a gödörből, de egyenesen a „csúcsra” jutottam.
Szeretettel: Zsolt
