Meglehetősen régen jelentkeztem, ám most ismét van okom írni: Megúsztam! A „#Megúsztam!” a Lidl Balaton-átúszás jelszava, amit alapból hülyeségnek tartok – mert megúszni a történelem érettségit, egy intőt, vagy a náthát lehet –, ám most mégis ez történt velem.

Februárban kezdtem uszodába járni kimondottan azért, hogy részt vegyek a Balaton-átúszáson. Itt jöttem rá, hogy nem elég a mellúszástudásom, hosszabb távon elfárad a gerincem a fej-kiemelgetéstől. Youtube-videók alapján megtanultam gyorsban úszni, hogy váltogathassam a különböző úszásnemeket. Az uszoda egy 25 méteres, gyakran zsúfolt medence, amiben úszni nem olyan egyszerű, de két dologra mindenképpen jó. Az egyik, hogy többször görcsölt a vádlim, amit meg kellett tanulni kezelni; a másik a hullámzó víz. Hiába a feszített víztükör, ha egy-két úszó akkora hullámot vet, hogy a másik gyanútlan úszó azt letüdőzi. Meglehetős jártasságot szereztem a klóros víz felköhögésében. Amint javult az időjárás, feleségemmel lementünk a Balatonra egy kis nyíltvízi gyakorlatot szerezni. Vittem magammal futóórát – ami természetesen a vízben is mér sebességet-távot –, így már célidőt is kalkulálhattam. Több mint 4 kilométer két órán belül megvolt, így számíthattam 2,5 órás Balaton-átkelésre. Ez nem verseny – főleg egy szívbeteg számára –, mégis fontos, mert hidegebb víz esetén nem mindegy mennyi időt kell benne töltenem. A vízbiztonságom korábban is jó volt, ezt igyekeztem azzal fejleszteni, hogy amikor csak tehettem, úsztam víz alatt. A 25 méteres medencét általában könnyedén úszom át egy levegővétellel. A többszöri halasztás és a vízhőfok is óvatosságra intett, így vettem egy szilikon sapkát, legalább a fejemen keresztül ne veszítsek hőt. Felajánlottak kölcsönbe egy neoprén ruhát, de annyira nem tartottam reménytelennek az időjárást. Zsírt viszont beszereztem hidegebb víz esetére. Erőnlétemet az első félév lefutott 500 kilométere is megalapozta, abszolút felkészültnek tartottam magam.

A bajok az átúszás előestéjén kezdődtek. (Mikor máskor?) Szelet, 23 fokos hullámzó vizet jeleztek, az sem lepett volna meg, ha mégis törlik a rendezvényt. Reggel mégegyszer ránéztünk az interneten nincs-e változás, sőt, az indulást sem kapkodtuk el, hadd melegedjen a víz. Arra viszont nem számítottam, hogy tovább tart az út a tervezettnél, így igencsak az utolsó pillanatban érkeztünk meg Balatonboglárra. Felléptünk a hajóra, feldübörgött a motor, indultunk Révfülöpre. A hajóút alatt némileg csökkent a kapkodva érkezés feszültsége, de nem múlt el teljesen. Viszonylag gyorsan megtaláltuk hol kell jelentkezni a nevezési lappal, és mert volt rajta orvosi pecsét, nem is kellett várakozni. Mivel az idő szorított bennünket (kevesebb mint fél óra volt hátra, hogy elrajtolhassak), kapkodva vetkőztem, felkerült egy vékony réteg napolaj, közben hallottam ahogy mondja a „szpíker” hogy 24 fokos a víz. Akkor nem kell zsírozni! – jelentettem ki a feleségemnek (a vazelin, sertészsír és társai védenek a hidegtől és nem hagyják kiázni a bőrünket). Aztán isteni szerencsére megláttam, hogy egy úszótárs keni magát, így került az én derekamra és vádlimra is. Puszi az engem mindig elkísérő Feleségemnek, csippleolvasás, zuhanyozás és csobbantam a vízbe. Ekkor vettem észre, hogy az úszószemüveg nincs a fejemen, meg kellet állnom feltenni, de elrajtoltam!

Az izzadt arcomon hamar bepárásodó szemüveg mutatta, milyen hideg a víz. Amíg átláttam rajta annyira, hogy ne ütközzek mással, addig hagytam, amikor zavaróvá vált, megálltam és leöblítettem. Ez mély vízben nem egy egyszerű feladat, de sikerült. És ekkor elképesztő látvány tárult elém: mintha egy hullámzó tengeren lennék! Egyszerre volt félelmetes és gyönyörű! A haragoszölden háborgó Balaton a vakítóan fehér felhőktől sötétkéknek tetsző égbolttal lenyűgöző látványt nyújtott. Ahogy körbenyalták a hullámok kerek szemüvegemet úgy éreztem magam, mintha egy hajóablakon keresztül nézném a végtelen óceánt! A hullámok kavargásától és a szemüveg aljában lötyögő víztől pillanatok alatt hányingerem lett, végül le kellett vennem a szemüveget, nehogy a Balatonba hányjak. Ettől elmúlt a kajütablak-szindróma és a hányinger is, de a vízben felkavarodott homok irritálta a szemem, alig láttam valamit. Közben a hullámok mint egy parafadugót, úgy dobáltak. Hol felkaptak, hol elejtettek, máskor átcsaptak felettem mélyen maguk alá temetve. Éveken át nyaraltunk a Balatonnál, többször nagy hullámzás idején is beúsztam, vitorlázni is voltam, de ilyet még nem láttam. Lehet hogy az alattam lévő mélység és a még előttem álló több kilométeres távolság tudata is fokozta az érzést, de ekkora hullámokban még nem volt részem. Ezzel együtt tulajdonképpen élveztem. Nem vagyok adrenalinfüggő – számomra a bungee jumping, siklóernyőzés vagy körhinta szóba se jöhet –, de élveztem!

A haladás viszont problémás lett, képtelen voltam tartani az irányt. A hajók közelébe nem mertem úszni az ütközések miatt, távolabbról pedig nem láttam a hajókat. A hullámvölgyekből legfeljebb az árbócok csúcsát láttam, az az idő pedig, amíg a hullámok tetején voltam, kevés volt hogy lássam milyen messze is vagyok, illetve melyik hajóhoz „lőttem be” magam. Mivel ez bajosnak tűnt, a felhőkkel próbálkoztam. Gyorsúszásban az oldalra kifordulás alatt kinéztem egy felhőmintát és minden levegővételnél ahhoz próbáltam tartani az irányt. Nem ragozom tovább, nem sikerült. Addigra akkora volt a szél, hogy a lehorgonyzott hajókat is szétfújta. Én ugyan nem láttam, de a feleségem igen, és amíg engem várt a déli parton, ezt hallotta az előttem beérkező úszók beszámolójából is. A GPS-es futóórám rögzítette útvonalam egy fűrész fogmintáját mutatja, nem véletlenül. Egy alkalommal arra lettem figyelmes, hogy zúgást hallok. Ebben még nem volt semmi rendkívüli, de hogy elhallgatott, az már rosszat jelentett. Nyilván megállt a közelben egy motorcsónak. Megálltam, kidugtam a fejem, lehúztam fülemről az úszósapkát és akkor hallottam hogy kiabálnak: „Ússzon vissza a hajók közelébe!!!”. Szerencsére nem nekem kiabáltak, mert volt aki még nálam is jobban eltévedt, de a kiabáló hangjából aggódás és nem bosszúság érződött. A hullámokkal megbirkóztam, látni viszont szinte semmit nem láttam. Alapból szemüveges vagyok, ezen rontott a vízben lebegő homok dörzsölő hatása. Tudtam melyik hegyen van a gömbkilátó, de azt nem, hogy nem arra kell úszni. A nagy hullámok között fülemre húzott sapkában süketen és félig vakon annyira elveszettnek éreztem magam, hogy néha megálltam körülnézni egyáltalán vannak-e körülöttem. Szerencsére mindig voltak.

A GPS-es órám rajzolta „fűrészfog-minta”

A harmadik kilométer után elcsendesedtek a hullámok. Fél kilométerrel később kezdett görcsölni a jobb combom, érdekes, ezt korábban sosem tette. Hogy a hideg víz vagy a hullámokkal való harc miatt, azt nem tudom. Elbillentem balra, kezem mélyen a víz alá került, oldalazva úsztam tovább, lefelé fordított csuklómon órám a következő másfél kilométerre elvesztette a GPS-jelet. Nem volt mit tenni, azonnal a hajók felé indultam, ha rosszabb lenne „ki tudjak kötni”. Szerencsére nem volt rá szükség. A 4,5 km-t jelző bója már fájt, addigra nagyon fázott mindkét térdem és a vállaim. Valahogy nem akart közeledni Boglár, de beértem.

A várt eufória elmaradt (volt olyan futóverseny, ami után két napig képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást), de mindenképpen jó volt. A kapott gratulációk pedig nem is engem illetnek, hanem az egész kardiológus társadalmat és a Feleségemet, aki végtelen türelemmel támogat minden őrültnek tűnő ötletemben.

Utószó

Aki vette a fáradtságot és idáig jutott az olvasásban, joggal teszi fel a kérdést: nem volt ez felelőtlenség? Nem! Kérhettem volna a parton is orvosi pecsétet a nevezési lapomra, de ódzkodtam ettől. A háziorvosom jó eséllyel nem adta volna nevét és pecsétjét, így meg sem próbáltam. Egyenesen a kardiológusomtól kértem engedélyt, és ő alapos vizsgálatok után adta meg. Nevezetesen: „kitekertem” a szokott 200 wattot az ergonométerből, és egy közel 12-es MET-értékkel „kvalifikáltam” magam a Balaton-átúszásra.

Szeretettel Zsolt

55 évesen, 9 évvel egy nyitott szívműtét és a Balaton-átúszás után