Még a karácsonyi ünnepek alatt beneveztem két egymást követő hétvégére egy-egy félmaratonra. Az április elsején megrendezendő bajai Kikelet Félmaratonra, és a kilencedikén tartandó Vivicittára. Többen kérdezték is: nem lesz ez sok? Nem! – Válaszoltam, és komolyan is gondoltam. Eredetileg Baját amolyan kocogós felkészítő versenynek tekintettem, úgy gondoltam, majd a budapesti lesz az igazi verseny. Ez persze nem így lett.

Nem szeretem a halat. És nem, nem a szálkák miatt. A tonhalat és a panírozott halrudakat sem! Ha Iglo akkor sem! A halászléből még csak-csak eszem – legalább a levét, a tésztáját –, de sütve már végképp nem. A nejem szereti, sőt engem is szeret (ezen a ponton vitatkoznék az ízlését illetően, de mivel én vagyok a kedvezményezett, nem firtatom a témát), így olyankor süt halat, amikor nem vagyok otthon. Viccesen azt szoktam mondani: akkor utáltam meg a halat, amikor megtudtam, hogy sellők csak a mesekönyvekben vannak. A férfiak lelkivilágában ugyan fel tud merülni a sellő gondolata, de egy futóverseny kapcsán még csak az sem. Viszont a halászlé még előkerül a történet végén.

A föld legmélyebb pontjáról felemelkedni csak mélytengeri búvárhajóval lehet, de nem is szó szerint kell érteni, hiszen elsősorban futásról, méghozzá szintes futásról van szó. A gödör fenekéről feljönni már teljesen más, de az én esetemben mindegyik igaz. Adjuk hozzá a Himalája magasságát, és máris valami átlagon felüli kerekedik ki belőle – főleg egy szívbeteg számára.