Hogy hol is? Hát Budapest utcáin! Persze ez a 160 nem az a 160, és a mértékegység sem km/óra, hanem ütés/perc, vagyis – közkeletű nevén – pulzus. De ha nem feledkezünk meg arról az el nem hanyagolható tényről, miszerint az én betegségemmel élőknek már a 120 is fibrillációnak számíthat, akkor máris érdekes a dolog. Tehát nem autóversenyről, hanem futóversenyről van szó ami nem is olyan veszélyes, sőt… Szóval Vivicittá félmaraton, abból is az egyéni 21 kilométeres táv.

56 évesen, közel 10 évvel a szívműtét után

A dallamosan csengő név mögött kinek-kinek más és más jelenik meg lelki szemei előtt.  Van, akinek a futók, a színes ruhák, a bulihangulat, és van, akinek a kemény felkészülésssel járó nagy küzdelem, megint másnak a lezárások miatti bosszúság.

Még a karácsonyi ünnepek alatt beneveztem két egymást követő hétvégére egy-egy félmaratonra. Az április elsején megrendezendő bajai Kikelet Félmaratonra, és a kilencedikén tartandó Vivicittára. Többen kérdezték is: nem lesz ez sok? Nem! – Válaszoltam, és komolyan is gondoltam. Eredetileg Baját amolyan kocogós felkészítő versenynek tekintettem, úgy gondoltam, majd a budapesti lesz az igazi verseny. Ez persze nem így lett.

Nem szeretem a halat. És nem, nem a szálkák miatt. A tonhalat és a panírozott halrudakat sem! Ha Iglo akkor sem! A halászléből még csak-csak eszem – legalább a levét, a tésztáját –, de sütve már végképp nem. A feleségem szereti, sőt engem is szeret (ezen a ponton vitatkoznék az ízlését illetően, de mivel én vagyok a kedvezményezett, nem firtatom a témát), így olyankor süti a halat, amikor nem vagyok otthon. Viccesen azt szoktam mondani: akkor utáltam meg a halat, amikor megtudtam, hogy sellők csak a mesekönyvekben vannak. A férfiak lelkivilágában ugyan fel tud merülni a sellő gondolata, de egy futóverseny kapcsán még csak az sem. Viszont a halászlé még előkerül a történet végén.

Aki a Google segítségével véletlenül talált ide, és valami erotikus tartalomra számít, az most csalódni fog. Nem mintha bántó lenne egy formás popsi után futni, de még erről sincs szó. Azért kapta ezt a címet a poszt, mert egy hosszú pillanatra tényleg meztelennek éreztem magamat, holott sem magamutogató, sem pedig különösebben szégyenlős nem vagyok. Aki egy ekkora műtéten már átesett, nem is lehet olyan szemérmes, velem mégis ez történt.

Egy fesztiválbeszámoló az én esetemben nem szólhat másról, mint a mozgásról. És – bár a lányom szalagavatóján jó apához illően keringőztem – nem vagyok a parkett ördöge. Tehát futófesztivál. 28 km, 7 hegy, 760 méter szintkülönbség, 3 óra 38 perc rohanás. És nem, nem elírás, nem is olvastad félre: James Domb. A fesztivál pólóján ott virít a felirat: „My name is Domb. James Domb.” Járt hozzá James Bondos napszemüveg és a Bond névhez méltó terep.