Egy fesztiválbeszámoló az én esetemben nem szólhat másról, mint a mozgásról. És – bár a lányom szalagavatóján jó apához illően keringőztem – nem vagyok a parkett ördöge. Tehát futófesztivál. 28 km, 7 hegy, 760 méter szintkülönbség, 3 óra 38 perc rohanás. És nem, nem elírás, nem is olvastad félre: James Domb. A fesztivál pólóján ott virít a felirat: „My name is Domb. James Domb.” Járt hozzá James Bondos napszemüveg és a Bond névhez méltó terep.

Felkészülés

Na, hát az nem volt. A tavalyi évben az akkori 24 km előtt 14, 16, sőt egy alkalommal 23 km-t futottam komoly, utoljára 600 méter szintemelkedéssel. Abszolút felkészülten és magabiztosan indultam. (Vagy csak így emlékszem?) Ez idén sajnos az időjárás miatt elmaradt. Amíg röpködtek a mínuszok, addig beöltözve minden jól ment. (Csatolok is egy képet.) Amint melegebbre, +10 fok körülire emelkedett a hőmérséklet, gondjaim támadtak. Megizzadtam (természetesen) és a szél túlhűtötte a térdemet. Legalábbis szinte minden alkalommal ezt éreztem, így alig-alig futottam, a sok emelkedő végképp elmaradt. Mindig is fázós voltam, a bétablokkoló ezt még megfejeli. Reumatológus unokatestvérem Hialuronsavat ajánlott porckenőnek, ez biztosan jó is, de a hideg csak nem hagyott készülni. Így Baján szinte készületlenül futottam a félmaratont (2 óra 8 perc, akkor írtam róla Neked). Ez most megismétlődött.

Szintrajz

Tehát főleg fejben tudtam készülni. (Persze futottam is.) Mivel szívbetegnek számítok, nem csinálhatok hülyeséget. Nem mintha félnék egy hirtelen szívhaláltól, de van két gyerekem, akik még tanulnak és a Feleségem is számít rám. Arról nem is beszélve, hogy a többi futó hogyan érezné magát egy ilyen eset láttán… Ezért a pulzusmérő kötelező kellékké lépett elő, és át kellett gondolnom a gyógyszereimet. A cukorra szedett gyógyszerem felfúj igen kellemetlen eredménnyel. (Nem is tudom, mi a fenét gondolnak az orvosok, amikor ezt adják egy dolgozó embernek.) Így azt már három nappal korábban abba kellett hagynom, különben a szőlőcukor – ami ekkora emelkedőknél már elengedhetetlen – azonnal büntet. A bétablokkolóból (Nebilet) csak a negyedét szedem az előírt mennyiségnek, ehhez szintén csatolok egy fotót, milyen alacsony a nyugalmi vérnyomásom és pulzusom. Vérnyomáscsökkentőből a felét szedem, az eredményt ugye a fotón láttad. (Csak az orvosom meg ne tudja, még elveszti a Józan eszét…) Szintén fontos a folyadék. Nekünk szívbetegeknek különösen. Sokáig tanulmányoztam az útvonal térképét, végiggondoltam, hol lesznek a frissítőpontok, hol és mit fogok inni. Ezzel már akadtak problémák, de erről majd később.

Challenge day

Elérkezett a futás reggele. A naposnak ígért idő helyett szomorú felhők takarták az eget, amúgy is bús kedvemet még tovább rontva. Útnak indultam nevezni, velem együtt az eső is eleredt. A nevezésnél már olyan ideges voltam, hogy minden kipotyogott a kezemből, ráadásul kisebb pólót hoztam el a kelleténél. Délelőtt megpróbáltam aludni egyet, de nem sikerült, inkább nekiálltam készülődni. Ruhák elő, pulzusmérő fel, magnéziumtabletta a zsebbe, telefon ellenőrzése, rajtszám stb. A szokott kb. 60-as pulzus helyett 80-90, ajjaj... Megmértem a vérnyomásom, az is 120-130, hát itt fosás van kérem! Bevettem még egy fél vérnyomáscsökkentőt, + egy fél Nebiletet nehogy elszálljon a pulzusom. Persze ezzel még mindig az előírt adag alatt vagyok, de sebaj. Ha menet közben túl magas lenne a pulzusom még mindig lassíthatok, megállhatok. Palack víz a táskába, cipőfűzés, indulás. Ekkor már határozottan sütött a nap, nem hagyva kétséget afelől, hogy vékonyabb pólót is húzhattam volna. (A póló milyensége fontos, mert ekkora távon kidörzsöli a mellbimbót, de én a bimbótapaszt „cikinek” gondolom, így inkább csak hosszú távon kipróbált technikai pólóban futok.)

Hamar odaértünk a rajtterületre, kértem és kaptam egy nagyobb pólót. Kis fel-lefutkosás bemelegítés gyanánt, miközben elkortyolgattam a palack vizet – be ne sűrűsödjön a vérem. Feleségem ekkor is készített pár képet, de inkább nem csatolom, mert jól látszik rajtam a feszültség. Ekkorra már igencsak bántam a 28 km-es nevezést, mert pont a lényeg: a bulifutás marad(t) el. De nem volt mit tenni, a vérvörös rajtszám ott hirdette a pocakomon, milyen idióta vagyok. Persze, ha a 21 km-re nevezek, akkor meg most bánnám, hogy nem volt elég merszem. Pár bátorító szó egy-két ismerőssel, de a szemem sarkából csak azt láttam, itt felkészült, magnézium- és energiazselés fiolákkal felszerelt, izmos, magabiztos arcok vannak körülöttem. Mit is keresek én itt? Zenére közös bemelegítés elvileg – mert gyakorlatilag a tömegben levegőt venni nem lehetett, nemhogy mozogni.

Rajt

Innét már nem volt gond. Nagyjából a mezőny közepére álltam, azért, mert ha előre állok, akadályozom a tényleg versenyzőket, ha pedig hátra, akkor nekem kell kerülgetnem az abszolút készületleneket. De így is hátra sikerült állnom, ez pár száz méter alatt rendbe is tette romokban heverő önbecsülésemet. Ugyanis folyamatosan előzgetnem kellett, annak ellenére, hogy takarékon futottam. Itt a teljességhez tartozik, hogy egyszerre rajtolt el mindenki. Az is aki 4,5 km-t, 13,5 vagy 21 km-t, illetve a váltók, akik ugye nem az egész távot (28 km) teljesítik. Bő egy kilométer után jött az első emelkedő, ami tisztázta az erőviszonyokat: nem lesz baj. Nem emlékszem, mikor néztem először a pulzusmérőre, de stabilan 160-at mutatott. 165 körül csipogott volna, de egyszer sem tette. Az első emelkedő teteje előtt, a Bródy Sándor utcában feltűnt egy nem hivatalos frissítőpont. (Ez nem egy szimpla verseny, ez fesztivál. Házak, utcák, tanyák, pincék fognak össze, hogy vizet, fröccsöt, szörpöt, vagy éppen zsíros kenyeret osszanak a résztvevőknek). Mivel azonban nagy volt a tülekedés, inkább nem álltam meg, ugyanis közeledett a lejtő. Ebben már korántsem vagyok jó. A térdeimre még 30-40 évig és pár ezer kilométerig szükségem lesz, nem lehet ész nélkül rohanni lefelé, meg is előztek jó páran. Rövidesen leértünk a Béla térre, ahol várt a frissítőpont, és persze a Feleségem. Gyors puszi, ivás menet közben, gyerünk tovább.

Hamar a második emelkedőn találtam magam, pulzus továbbra is stabil 160, minden rendben. A körülöttem szenvedő futók megerősítették bennem: nem leszek utolsó. Színes óriáskígyóként tekergőztünk fel a hegyre. Az emelkedő teteje felé már én is belesétáltam – sok van még vissza! A hegytető lankás lejtőben folytatódott (Zöldkert utca), itt még sokan nem kaptak levegőt, így én előzgettem – 7 koszorúérrel könnyű –, hogy aztán a durva lejtő megint a fiataloknak kedvezzen. Újabb nem hivatalos frissítőpont, finom fröccs, persze aki nem tudta a mértéket, azt a záróbusz vitte be a „célba”. A lejtő alján megbeszéltük a többiekkel, hogy ez volt a bemelegítés, ekkor voltunk a 7. km körül.

Következett a 3. és egyben a legnagyobb emelkedő az egész versenyen. Itt az a titok, hogy nem szabad fölfelé nézni, persze nem is nagyon lehet, mert olyan rossz az út. Itt már nem volt olyan nagy rohanás, laza kocogás váltogatva sietős mászással, viccelődéssel. Gondolkodni tilos. Páran megelőztek, hogy kisvártatva én előzzem vissza őket. A nagy meleget kis zápor enyhítette, de nem sokáig, hamar vissza is párolgott, ami ugyanannyit nehezített. A Cserhát-tetőn átkelve elnyelt bennünket a hegy. Függőleges löszfalak között, mélyen az alvilágban folytattuk utunkat. A sűrű lombsátoron a fény sem hatolt át. A szurdok lejtője macskakővel párosítva pokollá tette számomra ezt a szakaszt, sokan lehagytak.

Lent a völgyben fogadott a következő frissítőpont, ahol szörnyű félreértés történt. Ugyanis két hegy megmászása lesz a feladat, amihez nem árt plusz ásványi anyag. Kérdeztem is: „Izó?” „A következőnél”, volt a válasz egy karlendítéssel. Gondoltam a kanyar után, de nem! Ekkor jöttem rá, nemhogy izót (izotóniás ital) nem ittam, még vizet sem, és banánt sem ettem. És nem is fogok majd 6 kilométeren át! De nem volt mit tenni, mentem tovább. Szerencsére jött egy nyomdász kolléga, akivel együtt futottuk meg a következő két hegyet. A közös szenvedés kicsit enyhíti a sajátot – hát emberek vagyunk –, így jól telt az út a 14. km-ig, ekkor leváltották futótársamat, féltávnál voltunk.

Az ötödik hegytető meredek lejtőbe torkollott, igyekeztem nem akadályozni a gyorsabbakat, de már nem is voltak sokan. Az igazi futók már rég elmentek, az amatőrök pedig szintén tartalékoltak. A szurdikból kiérve házak között találtam magam szurkolókkal, majd lassan az út is eltűnt alólunk. Itt már elvesztettem a fonalat, hol is járunk, de hát mindenütt futók, csak a színes ruhákat kell követnem, eltévedni nem lehet. A hatodik hegyet másztuk, nézelődni sem tudtam, mert előttem sár, bokaficamító földes út, vigyázni kellett. Olykor sikerült Jack Sperrow (Johnny Depp) módjára futnom, míg a sárba nem tenyereltem. Mások rosszabbul jártak munkát adva a mentősöknek. A Bodri pincén keresztülfutva újabb frissítőpont várt bennünket, hozzá egy kilométernyi vízszintes!!! aszfaltot kaptunk ajándékba, majd egy éles balkanyart követően beleütköztünk az utolsó hegybe.

Ez már fizikailag is fájt, nyújtani is csak egyszer próbáltam meg, de a beálló görcs gyorsan jobb belátásra bírt. Eddig ismeretlen izmok tudatták létezésüket, sőt, határozott követeléssel léptek fel: azonnal fejezzem be az őket érő inzultust! Itt már senki nem futott, akinek maradt még levegője, az beszélgetett. Volt, aki úgy fújtatott, hogy az egy kovácsműhelynek is elegendő lett volna, és mindezt vagy tíz kilométeren át! Egyes szakaszokon borzasztó meredek volt az út, de tudtuk, nem lesz több emelkedő!

A tetőt követő lejtőn nagyon óvatosan ereszkedtem le, hadd menjen aki akar. Ebben segítségemre volt a bodzaszörp is: előbb csalfa módon itatta magát, hogy később kikívánkozzon. Végül maradt, sőt a palacsintát kínáló kislánynak sem okoztam csalódást. Itt a meredek szurdok kiszélesedett és enyhe lejtővé szelídült, de a macskaköveket még a kóbor kutyák sem tudták elűzni. Amint újra aszfaltot éreztem a talpam alatt, ismét gyorsítottam; a pulzust 145-re tornászva. (A lejtők aljában 130 alá esett.) Nem sokkal a cél előtt rövid sétára váltottam, hogy aztán győztesként, emberi külsővel robogjak be a célba. Fotózkodás, zsíros kenyér, kis nézelődés-beszélgetés után indultunk haza.

James Bond mellett mindig szép nők voltak, és rá is ért foglalkozni velük, én most még csak észre sem vettem őket. Vagy nehezebb dolgom volt, vagy nem voltam elég kemény. Szerintem az előbbi! A gyerekeim érdeklődésére a Feleségem így viccelt: „Apa nem is futott! Elrajtolt, majd félreállt és visszasétált a célba!” Lega­lábbis szerinte így néztem ki, és tényleg, otthon a tükörben én is ezt láttam.

Megérte?

Naná! 53 évesen, egy szívműtét után jobban futok felfelé, mint lefelé. Végig ügyeltem az ivásra, féltávtól iso-ra váltottam, ettem szőlőcukrot, és a magammal vitt magnézium is elfogyott. Ekkora távon inkább szellemileg fáradtam el. Térd-, boka- vagy egyéb fájásnak nyoma sem volt, izomláznak annál inkább! Többször előzgettük egymást egy sráccal, térdén furcsa kötés, pólóján felirat:  „Megcsinálom, mert akarom!”

2016. május 9.

Szeretettel:  Zsolt.  Szívbeteg  Zsolt

Egy kis statisztika: