Körülbelül öt hónappal a szívműtét után egy tavaszi reggelen elindultam kerékpározni. Mivel akkoriban még a táppénz alatti szabadságok összegyűltek, rengeteg szabadságom maradt. Ezt ki is használtam mozgásra, hiszen arra volt leginkább szükségem. Gyönyörű, napsütéses, enyhén hűvöskés időben indultam útnak, amikor a még ferde napsugarak aranyvörösre festik a házakat, a tájat. A természet akkor született újjá, pont úgy, ahogyan én is.
A már megszokott útvonalon, sík terepen indultam el arra, amerre viszonylag kicsi a forgalom, és elég széles az út a biztonságos nyugodt tekeréshez. 20-25 kilométert terveztem megtenni, aztán lesz amennyi lesz. Végigtekertem a bicikliúton, és ahol az véget ér, van egy körforgalom. Annak a kivezető ágánál keresztben állt egy rendőrautó, előtte egy szál rendőr, aki a telefonját nyomogatta. Tulajdonképpen elkerekezhettem volna mellette – mert látszólag ügyet sem vetett rám –, de nem volt képem hozzá. Megálltam és megkérdeztem tovább mehetek-e. Nem! – hangzott a határozott válasz telefonnyomogatás közben. Aztán felnézett, megkérdezte merre tartok, és a másik útra irányított engem. Nem volt mit tennem, arra indultam, amerre küldött. Tulajdonképpen mindegy volt, azaz mégsem. Így a forgalmasabb és keskenyebb úton kellett maradnom, ami sehogyan sem volt ínyemre, ezért a következő útelágazásnál megálltam gondolkodni. Ha tovább megyek, idegesítenek az elhúzó kamionok, a forgalom, ha visszafordulok, rövid úton véget ér a mai mozgás. Jobbra fel pedig egy hosszú és meredek emelkedő vezet. Mit csináljak? Kis tanakodás után arra jutottam, van váltó a biciklimen, visszakapcsolok, tekerek ameddig tudok, aztán ha elfáradtam, megfordulok és egyszerűen legurulok a lejtőn.
Így is tettem. Még az emelkedő aljában visszakapcsoltam és tekertem, és tekertem és tekertem. Határozottan elégedett voltam a teljesítményemmel. Már épp felmerült bennem, nem kellene-e visszafordulnom, amikor halk surrogást hallottam a hátam mögül, majd egy versenybiciklis húzott el mellettem virsligumiján, és közben odaköszönt: Heló! Ebben a „heló”-ban (csak így egy l-lel) benne volt a tisztelet a bütykös gumijú montimon nyújtott küzdelmemnek, hiszen normális ember nem megy arra, csak aki ténylegesen edzeni akar. Addigra vékony voltam, a sisak eltakarta ősz hajszálaimat, és az élénkpiros biciklim sem sejttette, hogy már az 50 közelében járok. Ettől a „heló”-tól megváltozott minden. Szebben ragyogott a nap, dallamosabban csiviteltek a madarak, vidámabban zümmögtek a bogarak. Biztos a nap is több ózont termelt, egyszerűen megrészegültem tőle. Szó sem lehetett visszafordulásról. Én, az antisport-alkat, életemben először tapasztaltam meg, mit is ad pluszban a szurkolás. A biciklis a semmiből jött, és ugyan úgy el is tűnt, de nem nyomtalanul. Örökre ottmaradt bennem valami.
Rendületlenül tekertem tovább, kanyar kanyart követett, a meredek emelkedő egyre lankásabb lett, majd felértem a hegytetőre. Itt ismét megálltam tanakodni. Merjek legurulni a völgybe? Hiszen nincs másik út, csak ugyanitt lehet visszajönni, lesz elég erőm feltekerni? Viszont ha most megfordulok, túl korán érek haza. Végül úgy döntöttem, legurulok. Ha elfogy az erőm, akkor legfeljebb feltolom a biciklit. Továbbindultam. Gurulás közben napsütötte és árnyékos erdősávok mellett száguldottam el, a nedves föld szaga keveredett a tavalyi avar erős kipárolgásával, a szabadság új értelmet nyert. Lent a völgyben megfordultam, és pár pillanatnyi pihenő után visszaindultam. Nem kellett tolnom, különösebb erőlködés nélkül tekertem.
Fent, a Kápolnánál megálltam egy fohászra, majd indultam haza. Nagyon kíváncsi voltam ott van-e még a rendőr? Persze nem volt, hiszen sok idő telt el azóta...
Amint hazaértem rögtön bekapcsoltam a rádiót és a helyi adóra tekertem. Vártam a híreket, hogy miért zárták le az utat. De nem tudtam meg. Este a helyi TV híradóját néztem, de semmi… Vajon mi történt? De másnap sem tudtam meg. Miért volt ott a rendőr? Ha nincs ott, vagy továbbenged a megszokott utamon, eszembe nem jut emelkedőre tekerni. És miért pont akkor és pont ott jött a versenybiciklis srác? Miért? Számomra – legalábbis ott és akkor – megváltozott a világ. Kiderült, hogy különösebb erőlködés nélkül vagyok képes hosszú emelkedőket végigtekerni biciklivel, olyan valamire vagyok képes, amit álmomban sem hittem volna. Talán ez az isteni gondviselés?
Így történt, hogy az egyszerűnek induló kerekezés valóságos kis hegyi túrává nőtte ki magát véletlenül, vagy nem véletlenül. Mindenesetre megízleltem a szabadság egy új formáját, amiről többé nem vagyok hajlandó lemondani.
Szeretettel: Zsolt
