Valójában nem riport, inkább beszámoló, és nem képzelt, hanem nagyon is valóságos – legalább részben –, de akinek Déry Tibor neve sejlik fel, az sincs messze az valóságtól...

Készülni már két alkalommal készültem, de korábban elég bátorságom nem volt, tavaly pedig más programmal ütközött, így nem indulhattam rajta. Ezért idén úgy szerveztem a nyaralást és minden mást, hogy mindenképpen ott állhassak a rajtnál. Nevezni az „S” távra készültem – amit hivatalosan sprint távnak hívnak –, de nekem ruhaneműben is az „S” a kis méretet jelöli.

Hogy hol is? Hát Budapest utcáin! Persze ez a 160 nem az a 160, és a mértékegység sem km/óra, hanem ütés/perc, vagyis – közkeletű nevén – pulzus. De ha nem feledkezünk meg arról az el nem hanyagolható tényről, miszerint az én betegségemmel élőknek már a 120 is fibrillációnak számíthat, akkor máris érdekes a dolog. Tehát nem autóversenyről, hanem futóversenyről van szó ami nem is olyan veszélyes, sőt… Szóval Vivicittá félmaraton, abból is az egyéni 21 kilométeres táv.

56 évesen, közel 10 évvel a szívműtét után

Körülbelül öt hónappal a szívműtét után egy tavaszi reggelen elindultam kerékpározni. Mivel akkoriban még a táppénz alatti szabadságok összegyűltek, rengeteg szabadságom maradt. Ezt ki is használtam mozgásra, hiszen arra volt leginkább szükségem. Gyönyörű, napsütéses, enyhén hűvöskés időben indultam útnak, amikor a még ferde napsugarak aranyvörösre festik a házakat, a tájat. A természet akkor született újjá, pont úgy, ahogyan én is.

A dallamosan csengő név mögött kinek-kinek más és más jelenik meg lelki szemei előtt.  Van, akinek a futók, a színes ruhák, a bulihangulat, és van, akinek a kemény felkészülésssel járó nagy küzdelem, megint másnak a lezárások miatti bosszúság.

Még a karácsonyi ünnepek alatt beneveztem két egymást követő hétvégére egy-egy félmaratonra. Az április elsején megrendezendő bajai Kikelet Félmaratonra, és a kilencedikén tartandó Vivicittára. Többen kérdezték is: nem lesz ez sok? Nem! – Válaszoltam, és komolyan is gondoltam. Eredetileg Baját amolyan kocogós felkészítő versenynek tekintettem, úgy gondoltam, majd a budapesti lesz az igazi verseny. Ez persze nem így lett.

Ergometria. Aki e szót nem ismeri, az vagy nem sportol, vagy még fiatal és a környezetében nincs sem sportoló, sem beteg. Én egyszer – közvetlenül a műtét után – találkoztam vele. Akkor 100 wattig engedtek tekerni. Azóta szóba sem került. Most viszont egy stresszes időszakot követő EKG okán pár vizsgálatot rendelt el a kardiológusom. Köztük ezt is. A festékhiányos, szürke nyomaton rikító kiemelőfilccel kihúzva: FŐORVOSI FELÜGYELET MELLETT! Remek! Más nem is hiányzott a boldogságomhoz. A beutaló mellé szóban járt egy adag lecseszés miheztartás végett.

Nem szeretem a halat. És nem, nem a szálkák miatt. A tonhalat és a panírozott halrudakat sem! Ha Iglo akkor sem! A halászléből még csak-csak eszem – legalább a levét, a tésztáját –, de sütve már végképp nem. A nejem szereti, sőt engem is szeret (ezen a ponton vitatkoznék az ízlését illetően, de mivel én vagyok a kedvezményezett, nem firtatom a témát), így olyankor süt halat, amikor nem vagyok otthon. Viccesen azt szoktam mondani: akkor utáltam meg a halat, amikor megtudtam, hogy sellők csak a mesekönyvekben vannak. A férfiak lelkivilágában ugyan fel tud merülni a sellő gondolata, de egy futóverseny kapcsán még csak az sem. Viszont a halászlé még előkerül a történet végén.

Aki a Google segítségével véletlenül talált ide, és valami erotikus tartalomra számít, az most csalódni fog. Nem mintha bántó lenne egy formás popsi után futni, de még erről sincs szó. Azért kapta ezt a címet a poszt, mert egy hosszú pillanatra tényleg meztelennek éreztem magamat, holott sem magamutogató, sem pedig különösebben szégyenlős nem vagyok. Aki egy ekkora műtéten már átesett, nem is lehet olyan szemérmes, velem mégis ez történt.