Aki a Google segítségével véletlenül talált ide, és valami erotikus tartalomra számít, az most csalódni fog. Nem mintha bántó lenne egy formás popsi után futni, de még erről sincs szó. Azért kapta ezt a címet a poszt, mert egy hosszú pillanatra tényleg meztelennek éreztem magamat, holott sem magamutogató, sem pedig különösebben szégyenlős nem vagyok. Aki egy ekkora műtéten már átesett, nem is lehet olyan szemérmes, velem mégis ez történt.
Baja, Kikelet Félmaraton, 2016 tavasz. Hónapokkal korábban beneveztem. Érkezés után átvettem a rajtszámot, majd mentem átöltözni. Az öltöző egy csupaüveg nagyterem – kívülről nyilván nem lehet belátni – amit betöltött a ragyogó fény. Világos padló, körben elhelyezett székek a számunkra, középen semmi, csak a puszta nagy tér. 6–8 futó készülődött, ahogyan én is. Letettem a táskámat és elkezdtem vetkőzni. Átcseréltem a nadrágot, majd a póló következett. És ekkor nem akartak engedelmeskedni a kezeim: nem akarták lehúzni a rajtam levő utcai pólót! Egyszerűen nem ment. Ugyanis tudtam – vagy legalábbis úgy éreztem –, hogy mindenki látni fogja a mellkasomon a bő 20 centi forradást, ami a szívműtét után maradt. Korábban soha nem zavart, sőt talán örülök is neki, a stigmatizálódott mellkasom a tükörbe nézve arra emlékeztet, milyen szerencsés vagyok. Szeretem a termálfürdőt, a Balatont de soha nem éreztem magamon mások pillantásait, mint ahogy egyes betegtársaim beszámoltak róla. Ellenben most a sportolók – mindegy, hogy amatőrök vagy profik – előtt nagyon kellemetlenül éreztem magam. Borzasztó küzdelem volt pólót cserélni, közben felcsatolni a pulzusmérő mellkaspántot. Utoljára kb. nyolc-kilencévesen éreztem ennyire meztelennek magam, mikor a kórházban egy szál semmiben küldtek ki a vécére, még ha hajnalban volt is. Utólag is menjenek a fenébe!
Hátul a tömegben én is ott futok
De térjünk vissza a versenyhez. Januárban vettem egy új futócipőt (az előzőben több mint 1000 km volt) és beneveztem a bajai félmaratonra. Új év, új cipő, hajrá! Ment is piszok jól, mígnem március első napjaiban – minden előzmény nélkül – megfájdult a térdem. Két hét pihenő, porcerősítő + gyulladáscsökkentő + kenegetés, hááááát... Jött a húsvét. A lányom már betegen jött meg a kollégiumból, majd be is lázasodott. Egy hétre. Aztán a fiam is. Mindkettő teljesen kifeküdt, rendes vírus! De végül sem a Feleségem, sem én nem kaptuk el. A szele megcsapott, de igazán betegek nem lettünk. Futás viszont nemigen volt. És már csak egy hét volt vissza a versenyig! Azért nekiindultunk.
Előző este bevettem egy altatót, így kimaradtam abból, hogy a nejemnek éjjel görcsölt a hasa. Láttam, hogy fáradtabb a kelleténél, de el akart kísérni. Az út simán telt, a rajtszámfelvétel is. Aztán ahogy mentünk vissza az autóhoz, benéztem egy járdaszegélyt. Szerintem már dolgozott bennem az adrenalin, mert nem sérültem le, de kis híja volt, olyan rosszul léptem. A következő peches eset a már a „rajtrácson” történt: A hangosbemondón emlékeztettek a teendőkre, köztük a cipőfűzőre is. Meg is akartam kötni szorosabbra, de olyan szerencsétlenül sikerült, hogy masszív csomó lett rajta. Már azon voltam félreállok – át ne essenek rajtam –, aztán a mezőny után futok... Végül az utolsó pillanatban sikerült megoldani.
Rajt után már nem volt gond. Eredetileg nem akartam vinni órát – minek sokkoljam magam –, de végül elvittem. A pulzusmérő pántot is. Az első kilométereken 165! Hűha! Biztos a rajt izgalma, és így is lehetett, mert később beállt 150–160 közé, és az első 10 km-en 150-en maradt. Féltávnál megnéztem az időt, 1 óra egy perc kb. Onnét 140–145 közötti pulzussal futottam. Mivel ez nekem a következő 28 km-es verseny felkészülési versenye volt, ittam izotóniás italt, amit korábban nem tettem. A 15. km körül morogni kezdett a gyomrom, nem is mertem inni többet, mert van akit meghajt. A 18.-nál már kicsit fáradtam, a gyomrom még rosszabb lett, de végül beértem. Megettem a halászlé levét, és ez betette a kaput. Csak ekkor mondta el a Nejem, hogy éjjel csikart a hasa stb. A kollégáinak is volt, egynapos vírus... Nem akart stresszelni. Nincs is mindenkinek ilyen felesége! Az eredményhirdetést nem vártuk meg, pánikszerűen menekültem saját WC közelébe, azaz haza.
Összegezve: Igazi felkészülés nélkül simán lefutottam egy félmaratont, + javítottam a tavalyi eredményemen 6–7 percet. 53 évesen, egy szívműtét után. Kívánhatok többet? De ne felejtsük el: én egy nagy mínuszból indultam, a műtét előtt 200 méter legyalogolása is gondot okozott. Már akkor megfogadtam, ezt soha többet!
Azért azt hiszem, egy esetleges triatlon versenyen vagy egy Balaton-átúszáson lesz még problémám a sportolók előtti vetkőzéssel.
Szeretettel: Zsolt
