Még a karácsonyi ünnepek alatt beneveztem két egymást követő hétvégére egy-egy félmaratonra. Az április elsején megrendezendő bajai Kikelet Félmaratonra, és a kilencedikén tartandó Vivicittára. Többen kérdezték is: nem lesz ez sok? Nem! – Válaszoltam, és komolyan is gondoltam. Eredetileg Baját amolyan kocogós felkészítő versenynek tekintettem, úgy gondoltam, majd a budapesti lesz az igazi verseny. Ez persze nem így lett.
A felkészülés a már megszokott módon történt. A téli szünetben száraz, kemény mínuszok voltak, ami kedvez a futásnak, ráadásul sok szabadidőm lévén pihenten futhattam. Aláöltözet, egy téli nadrág, egy rövidujjas póló és egy softshell dzseki csősállal kiegészítve adta a felszerelést. Mínusz 5 fok alatt ezt egy hosszú ujjú póló toldotta meg. A csősál sem a Padaung törzs idejétmúlt karikáinak eltakarására olyan hosszú, hanem azért, hogy a hőmérséklettől függően több rétegben lehessen a száj elé tekerni. A kifújt levegővel felmelegített sálon keresztül némileg előmelegített levegőt lehet beszívni, és nem is csúszik félre. A kilihegett pára persze belefagy, egy-egy hosszabb futás után tekintélyes mennyiségű jégkása gyűlik össze benne. Egyszer jól megjártam vele. A ruhákba szokás címkéket varrni: anyagösszetétel, méret, moshatóság, hol gyártották stb. jelzéssel. Erre egy féltenyérnyit varrtak, vagy 12 nyelven beleírva ugyanazt. Az a legkevésbé sem zavarta a gyártót, hogy több nyelven csak egy ékezet a különbség. Egy alkalommal öltözködés közben nem vettem észre, hogy ez a címke a szám elé került, így annak sűrű szövésű anyagán keresztül alig kaptam levegőt. Éreztem én hogy kevés a levegőm, a szokásosnál rosszabbul megy a futás, de arra nem jöttem rá, hogy az a rohadék (bocsánat) címke pont a szám előtt van… A focisták, biciklisek, sőt más sportolók is mennek magashegyi edzőtáborba – szoktatni magukat a ritka levegőhöz, javítani az erőnlétüket. Nos bosszankodni kár, erre a napra a magashegyi edzés kipipálva. A csősálnak más előnye is van. Senki nem tudja a koromat. Futás közben a sapka és a sál között alig marad valami szabadon az arcomból. Így a szembefutó 14-15 éves fiúk-lányok is simán „sziát” köszönnek, mit sem sejtve abból, hogy már bőven elmúltam 50. Ez nagyon jó érzés.
Ahogy melegedett, úgy támadtak a vírusok, nem is úsztuk meg. A Feleségem kezdte, én folytattam. Eltartott egy hónapig, azalatt se futás, se úszás, volt helyette köhögés meg láz. Kár is ragozni, Bajára gyakorlatilag felkészületlenül mentem. Mivel kocogásnak tekintettem, nem zavart különösebben. De ez sem úgy alakult ahogyan gondoltam. Körülöttem szaporodnak a futó „egyedek”, nem tudom vírusos, vagy bakteriális módon, de mindenképpen tőlem kapják el. Egyre többen érdeklődnek a futásról. Aki korábban konkrétan lehü**ézett, ma már az is fut. Így tett egy kolléganőm is (ő nem tette az elipszilonos-os dolgot), majd megkérdezte jöhet-e velem Bajára, hogy ott fussa élete első félmaratonját. Persze – támogatni kell a kezdőket – gondoltam. Javasoltam neki, hogy valahová a mezőny ⅔-ra álljon be, ott az abszolút készületlenek inspirálni fogják, nem azt érzi, hogy lemarad. Feleségemmel hármasban ültünk autóba.
A rajtrácson én viszonylag előre álltam, hogy a lassabbakat ne kelljen kerülgetnem. Legnagyobb meglepetésemre kolléganőm mellém állt. Ez éppen nem zavart volna, de eszembe jutott az első félmaratonom. Akkor is egy ismerős hölggyel futottam. Én örültem neki hogy van mellettem egy tapasztalt futó, aki már több versenyen részt vett, így beszélgetve sokkal oldottabb a dolog. Ám egy idő után már csak én dumáltam, és akaratomon, sőt tudtomon kívül nagyobb tempóra sarkalltam, mint ami neki megfelelt volna. Komfortzónájából kibillenve végül fél órával utánam ért be a célba. Ezt a hibát mindenképpen el akartam kerülni, így ötletszerűen cselekedtem: kolléganőmet rögtön a rajt után emlékeztettem az alapszabályra, miszerint tilos elfutni az elejét, elköszöntem tőle és olyan tempót diktáltam magamnak, hogy esélye se legyen követni engem. Ezzel – a látszólag nem túl gáláns magatartással – biciklis nyelven „leszakítottam magamról”, esélyt adva neki, hogy a saját tempójában futhasson. Amikor már biztos voltam benne, hogy egyedül maradtam, akkor beálltam 150-es pulzusra – a főorvosi ajánlást maximálisan követve –, és csak a könnyed futásra figyeltem. Készületlenségem ellenére jól ment. Pedig a természet középső ujját mutatta. Szó szerint. Az elhúzódó tél miatt a fák még nem bontottak lombot, árnyékot még véletlenül sem adtak, csupasz törzsük tényleg mint megannyi középső ujj meredt az égnek, és a nap röhögve égetett szénné bennünket. Szegény tűzoltó – aki mindig teljes felszereléssel fut – biztos több vizet izzadt ki, mint amennyit egy átlagos oltásnál elhasznál. Láttam – kezében a rajtszámmal – visszafelé gyalogló versenyzőt, aki annak ellenére adta fel, hogy nálam sokkal fiatalabb volt. De többen beszélgettünk. Két órát futni némán unalmas lenne, lehet beszélgetni, ismerkedni, itt senki sem online, ez nem Facebook, itt mindenki magát adja. Az egyik visszafordító előtt egy sráccal futottunk egymás mellett, amikor szemben feltűnt egy kisebb futócsoport.
– Ajjaj! – néztem rá komoly arccal – lehet hogy rossz felé futunk? Értetlenül nézett vissza. Egy hosszú másodperc hallgatás után rávigyorodtam:
– Booooocs, csak vicc volt – mondtam – ha már április elseje van! Kirobbant belőle a nevetés, kiesett a futóritmusából, kis híján meg kellet állnia. Féltávnál bőven egy órán belül voltam, azaz 6 perces kilométereknél gyorsabb. Kicsit később – ne csak úgy csöndben fussunk – szóba elegyedtem egy futóhölggyel:
– Biztos hogy normálisak vagyunk? – Kérdeztem tőle.
– Nem! – Hangzott a válasz. – Már sokszor lefutottam ezt a távot, de ez a meleg mindenen túltesz. Még kicsit beszélgettünk, aztán lemaradt. A gyilkos rész csak ezután következett.
Miért hajlik el a fény? A jelenséget a legkisebbek is ismerik. Amikor a pohár vizében megtörik a szívószál, vagy a strandon a medence vizébe érő lépcsőkorlát látszik megtörtnek. A többség rögtön rávágja: fénytörés! Na de miért? Szintén sokan tudják a választ: „Amikor a fény ritkább közegből a sűrűbb…” Jó. És hogyan? Most egy-két kockafejű matematikus vagy fizikus felhorkan. Biztos joggal. De ha megkérem őket magyarázzák el köznapi nyelven, néhányuknak biztos a végtelenbe réved a tekintete. A mechanikatanárom egyszerűen fogalmazta meg: Képzeljünk el egy menetelő katonai csapatot. (Aki nem volt katona, az most gondoljon az észak-koreai díszfelvonulásokra a tévében.) Képzeljünk el egy hatalmas beton gyakorlóteret vagy repülőteret, amit körbeszántottak majd betárcsáztak. A katonák ferdén lemenetlenek a szántásba. Mi is történik? Az egyik oldal már a szántásban menetel, és persze lelassul, míg a másik oldal még változatlan sebességgel – a betonon – menetel tovább. Így akaratlanul elkanyarodnak, akárcsak egy tank, amelyiknek egyik lánctalpát lelassítják a másikhoz képest. A sűrűbb közegbe érve így hajlik el a fény. Nos, pont ez várt ránk. Sűrűbb közeg, azaz egy kilométer murva. A fénynél mi jobbak (nem gyorsabbak) vagyunk, mert plusz erőbedobással nem lassulunk akkorát a „sűrűbb közeg” ellenére. De energiát azt elvesz. Akinek meg kavics megy a cipőjébe, az kapja a poént: „Defektet kaptál?” Szerencsére az idén nem szórták frissen a kedvünkért.
Bőven a murvás rész után kapott el a holtpont. Elfogyott a lendület, esett a tempó. Hogy mennyivel, azt nem tudom, mert GPS-es futóórám az nincs, csak sima pulzusmérőm. Otthon vissza tudom nézni, mert a telefonom a Glonass műholdakat is látva meglehetősen pontos értékeket ad, de akkor már késő. Nagyon nem izgatom magam, mert „ez csak egy felkészítő verseny”. Ám amikor rájövök, hogy még mindig belül vagyok a hatperces kilométereken, megváltozik minden: beérhetek két órán belül!!! Az simán kiesett, hogy a félmaratoni táv nem 20, hanem 21 kilométer, tehát esélyem sincs. Pár perc múlva rájöttem a tévedésemre, és gyorsan le is vontam a következtetést: ne üljek le huszonegyezni, mert amilyen hülye vagyok 21-re is lapot húzok. De most nem ülök, hanem futok, és ez is csak egy játék, miért is ne húzhatnék lapot 21-re? Csak azért sem adtam fel, így esett, hogy az utolsó három kilométert is 6 perces tempóval (és 150-es pulzussal) futottam le. Végül 2 óra öt és fél perc alatt értem be. Ezzel megfutottam életem leggyorsabb félmarataonját 10 km/óra feletti átlagsebességgel, egy kilométer murva, itt-ott gyeprács és persze az elmaradhatatlan kockakő akadályozása mellett. Nem állítom, hogy a célban nem követelőzött egy pad hogy üljek rá, de ilyen kicsinységgel talán nem kell foglalkozni. Kolléganőm szintén nagyon ügyes volt, tíz perccel később megérkezett.
54 évesen, majd nyolc évvel egy nyitott szívműtét után szerintem egész jó eredmény. Itt azért ne feledkezzünk meg arról, hogy ez valójában csapatmunka – tehát nem csak az én győzelmem. Kellenek hozzá jó orvosok, megfelelő eszközök, gyógyszerek, gyógytornászok és mindenekelőtt egy társ: a Feleségem.
Szeretettel: Zsolt
