Ergometria. Aki e szót nem ismeri, az vagy nem sportol, vagy még fiatal és a környezetében nincs sem sportoló, sem beteg. Én egyszer – közvetlenül a műtét után – találkoztam vele. Akkor 100 wattig engedtek tekerni. Azóta szóba sem került. Most viszont egy stresszes időszakot követő EKG okán pár vizsgálatot rendelt el a kardiológusom. Köztük ezt is. A festékhiányos, szürke nyomaton rikító kiemelőfilccel kihúzva: FŐORVOSI FELÜGYELET MELLETT! Remek! Más nem is hiányzott a boldogságomhoz. A beutaló mellé szóban járt egy adag lecseszés miheztartás végett.
A tekeréstől a legkevésbé sem féltem, attól viszont igen, hogy viccé silányul az egész. Futás közben ki, vagy mi ellenőrzi a hogylétemet? Egyedül annyira terhelem magam amennyire csak bírom, ellenőrzött és biztonságos körülmények között pedig csak úgy letiltanak? De beleszólásom nem lehet. Egy tőlem három-négy évvel idősebb triatlonos kollégámat 200 wattig terhelték. Korát és sportsikereit ismerve ennyit irányoztak elő, és eddig is terhelték. Vajon én mire számíthatok? 120 watt 120-as pulzus mellett? Ajjaj…
A vizsgálat reggelén némi stresszel kevert depresszióval és egy rövidnadrággal felszerelkezve indultam el. Feleségem – mint mindig – elkísért. A vizsgálóba hamar bejutottam, most olajozottan működött az egészségügy gépezete. Vetkőzzek le felülről, testsúly, életkor, majd némi számítgatás után a távolból hallom: 110 watt… Frankó… EKG-zselé, tapaszolás, kerékpár beállítás, szóval minden ment a maga útján. Én teljes erőmből igyekeztem kívül maradni az egészen, mintha nem is rólam lenne szó, pontosabban nem én lennék a vizsgálat alanya. Az eredményére meg végképp nem akartam gondolni. Gépiesen csináltam amit mondtak, szinte csak távolról hallottam hogy hozzám beszélnek. Életlenre állítottam az optikát, nem is akartam látni semmit magam körül. Ekkor megérkezett a Főorvos úr. A ködön át hallottam a szavait: „Egy koncepció van: ami a csövön kifér!” Hű! Mintha fanfárok hangját hallanám! De még nem mertem örülni.
Tekerni kezdem. Annyi dolgom volt, hogy a kerékpár kijelzőjén két megadott érték között tartsam a számokat. Ez eleinte nehezen ment, mert midig feljebb szaladt a kelleténél, nehéz volt visszafognom magam. Az asszisztensnő időnként megmérte a vérnyomásom, és szólt mielőtt nehezedett a tekerés. Közben három szempár tapadt a képernyőre: az assisztensnőé, a Főorvos úré és persze a Feleségemé, aki szintén szakmabeli. Folyamatosan figyelték az EKG-görbémet. Néha távolról hallottam, hogy megkérdik hogy vagyok. Igyekeztem továbbra is kimaradni az eseményekből. A számkijelzőt figyeltem, ha kérdeztek valamit és fel kellett pillantanom, akkor is a helyiség fehér sivárságát néztem, amivel csak az alföldi táj kietlensége vetekszik (ma sem értem Petőfi mit imádott benne). Több ezer megtett kilométerrel meg sem kottyant a tekerés. Telt az idő (igazából nem tudom mennyi), egyre nőtt a terhelés, egy szint után már nem volt elég az orromon venni a levegőt, de még távol álltam a lihegéstől. Ahogy Gyöngyvér mérte a vérnyomásom, az jutott eszembe, hogy milyen jól megy a keresztneve a haja göndörségéhez, vagy fordítva: a gyöngyökbe kunkorodó tincsek a nevéhez. A terhelés fokozódott, izzadni kezdtem. (Ezen a ponton kezdtem értékelni Petőfi rónaság iránti szeretetét, mert ott némi madárdal és főként menetszél enyhíti a magányos vándor szenvedéseit.) Néha érzékeltem, hogy Gyöngyvér rácsap egy billentyűre, nyilván amikor valami csúnyaság jelent meg a képernyőn látható EKG-men. Újabb vérnyomásmérés, ez már nem olyan egyszerű. Miközben keményen taposom a pedált, egyik kezemmel el kell engednem a kormányt, tenyeremet felfelé fordítani, így csak egy kézzel tudok kapaszkodni. 200 wattal tekerek. Aztán amilyen lassan indult a menet, olyan hirtelen ért véget. A Főorvos úr monda, hogy ennyi, de mire eljutott a tudatomhoz, már meg is szaladt a pedál a talpam alatt. Mondták, hogy tekerjek tovább levezetésként… Nem tudtam eldönteni örüljek-e vagy sem. Már nem tekertem olyan könnyedén, de nem is szakadtam bele. Az igazat megvallva talán azt sem bántam, hogy vége, nem kell tovább bicikliznem. Még pár kérdés – vizslató tekintetek kereszttüzében – hogy jól vagyok-e, majd következett az ítélethirdetés.
Törölközés közben hallgattam meg a szöveges eredményt: A vizsgálat 200 watt, 158-as pulzus és 200/100-as vérnyomásnál megszakítva. MET: 11,56. (?) Hogy én is értsek belőle valamit Gyöngyvér hozzátette: MET 3 az rossz, 5 már jó, 7 pedig tökéletes (gondolom az én betegségemhez és koromhoz). Elégedettnek látszottak, és bizonyára joggal, mert később az interneten utánaolvasva 10 már egy teljesen egészséges felnőtt értéke. Szóval köszönettel tartozom. Köszönettel a bizalomért, a kitüntető figyelemért, a türelemért és leginkább azért, hogy itt és ilyen állapotban élhetek, majd nyolc évvel a bypass-műtét után.
A Főorvos úr másként foglalta össze: Én pont az az alkat vagyok, akit meg lehet szakítani. És ezt értsem szó szerint! Ugyanis ők halnak meg minden előzmény nélkül egyik pillanatról a másikra. Tehát mozogjak, sportoljak, de csak módjával. Ezt meg is fogadtam, és az itt hallottakat felhasználva rövidesen megfutottam életem leggyorsabb félmaratonját.
Szeretettel: Zsolt
