Mi köze van Schirilla Györgynek az SR26-oshoz? Semmi, de ha mégis, az teljes véletlen, és én nem is tudok róla. Kettejüknek csupán rajtam keresztül van kapcsolata. Schirillát, ugye az egész ország ismeri, de mi az az SR26? Az SR26 kiskamaszkorom vágyainak netovábbja, egy kerékpár! Később nem két keréken gurult, hanem két lábon járt a vágyak vágya, de az egy másik történet. Visszakanyarodva a biciklihez, ez egy Csepel gyártmányú a mai mountain bike-okhoz hasonló vázú, sebességváltóval felszerelt csoda volt! Természetesen nem lehetett hozzájutni. Eljártam én a helyi műszaki boltba, de hiába. Talán Apám befolyásos pozícióját fel lehetett volna használni, de ő mereven ragaszkodott az igazságossághoz, elítélt mindenféle protekciót, így nem is próbálkoztam nála. A lehetőségek egyetlen biciklire korlátozódtak, egy orosz gyártmányú félverseny kerékpárra. Mondjuk, azt sem volt egyszerű megvenni, és nem is írom le, mert önmagában több bekezdést töltene meg.

Az új biciklivel boldogan róttam a kilométereket, egyik év követte a másikat, a fontossági szempontok megváltoztak. Közben „szorgos kezek” tettek róla, hogy ne is akarjak tekerni, végül csupán egy váz maradt egykor szeretett kerékpáromból. Így várakozott végső sorsára, amikoris kellett a hely másnak, és különösebb szívfájdalom nélkül váltam meg tőle. Akkor nem gondoltam volna, hogy valaha is szükségem lehet egy – a mai nevén országúti – kerékpárra...

Eltelt több évtized. Megszülettek a gyerekek, egyre többet kellett dolgoznom, egyre nagyobb lett a stressz, egyre kényelmesebb lettem, közben lassan észrevétlenül romlott az egészségem. Nem részletezem – hiszen tudod –, muszáj volt váltanom. Letettem az autót, csak gyalog jártam, majd bicikli, úszás, futás, eleinte csak módjával. Aztán elkezdtem sporttal foglalkozó fórumokat, cikkeket olvasni, szívesen hallgattam a beszámolókat.

Például az egyiket egy kolléganőm – akinek a maratonfutó férjével is szoktam beszélgetni – mesélte: „Egyszer a Laci (Balaton-átúszásról van szó) kitalálta, hogy utolsóként fog célba érni, mert az elsőnek és utolsónak érkezővel kezet fog a Schirilla. Ezért arra hajtott, hogy utolsónak érjen be, és kezet foghasson vele. Nem sikerült, utolsó előtti lett!”

Mivel már több futóversenyen részt vettem, tudom hogy nem szégyen utolsónak beérni. Ez nem is fusztrál, de egy esetleges sérülést kivéve ez a veszély nem is fenyeget. Ellenben nem mindig tolerálja a térdem a futást. Nem véletlen, hogy egy másik kollégám – ugyanez okból – triatlonozik is. Ez cseppfertőzéssel terjedhet, biztosan rám köhögött…

És ezen a ponton ér össze Schirilla György a volt versenybiciklimmel. Nem szégyen egy triatlonversenyen utolsónak lenni. Sőt! Szeretnék! Egy szívműtét után? Naná! De versenybiciklim az nincsen. Van egy masszív, teleszkópos és jó nehéz, bütykös gumijú mountain bike-om, de az kevéssé alkalmas – mondjuk ki – alkalmatlan erre a célra. Ekkor kezdem el bánni egykori ballépésem: könnyelműen megváltam kerékpárom maradékától. Pedig pár tízezer forintból használhatóvá lehetett volna tenni, és jobban is illett volna hozzám, mint a mai modern országúti kerékpárok, főleg úgy, hogy az utolsók között tervezek célba érni. Így kezdtem el érdeklődni a hasznát – és egyben hozzám illő – biciklik után. Azonban a hozzáértés hiánya párosítva a vidéki lehetőségekkel arra az eredményre vezetett – és ebben nem kis része volt triatlonos kollégámnak –, hogy egy teljesen alap, de új országúti kerékpár a megoldás úgy százezer forint magasságában. Most itt tartok. Elkapkodni nem akarom, hiszen ha minden kötél szakad, a montimmal is lehetek utolsó. De a fertőzést elkaptam. Remélem, nem lesz rá gyógyszer…

Szeretettel: Zsolt