De ne szaladjunk ennyire előre.

Felkészülés

A téli leállás a szokottnál is hosszabb lett, és ha már enni és mozogni is szeretek, miért ne futhatnám le? Főleg a betegségem miatt. Azt szoktam mondani: ez nekem kötelező. Naponta-kétnaponta mentem el futni 8-10 kilométert úgy, hogy hegyek (na jó dombok) is legyenek benne. Mindegy hány fok van. Régen utáltam a szelet, sőt most is utálom, de a szél elviszi a kipufogógázt, a fűtés füstjét, tehát sokkal egészségesebb szélben futni. Kell szélálló dzseki, csősál, sapka, kesztyű, és persze az elmaradhatatlan futóóra. Amikor ez napi szinten ismétlődik, akkor a szervezet hozzászokik a szélhez, csöpörgő esőhöz, mindenhez. Ekkor lehet emelni a távot, és így tovább…

Szerencsés esetben a rendszeres mozgásnak több hozadéka van: Javítja az állóképességet, növeli a vér oxigénszállítását, emeli és egyszerre mérsékli a pulzust, javítja a mozgáskomfortot, csökkenti a nyugalmi pulzust. Ezt úgy kell elképzelni, hogy hosszabb kihagyás után „küszködősebb” a futás. Hamarabb szalad fel a pulzus és magasabb is lesz, majd pár alkalmat követően alacsonyabb pulzus mellett marad ugyanaz a tempó. Ez további párt hét alatt tovább javul, nagyobb teljesítmény alacsonyabb pulzus mellett. Ha még hegyekkel is megspékeljük az edzést, az még emeli a pulzust, és a le-föl menet gyorsabbá teszi a pulzus felszaladását és visszaesését. Az már hab a tortán, hogy a le és fel más-más izmokat terhel, bár a lejtőkkel érdemes óvatosan bánni. Mindezt a Garmin is értékeli. Kapok visszajelzést a VO2 max-ról, sebesség- és időátlagról, látom a teljesítményjavulást ami további mozgásra ösztönöz. Ez az a pont, ahol már csöpörgő esőben is nekiindul az ember, és ha véletlenül ráered, akkor sem fordul vissza.

Sajnos minden jónak vége tud szakadni, és akkor, amikor végképp nem kellene. Beteg lettem. Pedig ha sokat futok, ez nem jellemző rám. Tetszik-nem teszik alapon ki kellett hagynom egy időszakot. Végül minimális felkészüléssel érkezett a verseny napja, hogy rajtszámátvétel előtt felcsillanjon a szemem: Iramfutók! Majd a következő pillanatban le is lohadt a lelkesedésem, a kis zászlókon szereplő céldő 5:30. Pffffú… én olyat nem tudok. És mi a francért nem 2 óra, mint a pesti félmaratonokon? De az elhatározás azonnal megszületett bennem: Rájuk tapadok, és ameddig csak bírom, velük is tartok… Verseny előtt hosszabb-rövidebb sprintekkel melegítettem be, talán kicsivel jobban is mint a korábbi versenyeken, majd előrefurakodtam közvetlenül az iramfutók mögé. Tudtam, ha 30-40 méterre lemaradok mögöttük, akkor mentálisan vesztettem, és menthetetlenül lemaradok tőlük. Ez nem azt jelenti, hogy nem érek be a célba, csak azt, hogy nem az óhajtott két órán belül.

Rajt

A rajt szokás szerint zajlott - és mivel jó erőben vagyok - sokáig nem is okozott nehézséget a tempó tartása az iramfutókkal. Kicsit trükköztem, a frissítőpontok előtt előrefutottam, hogy nyugodtan tudjak inni, nehogy épp közben veszítsem szem elől a zászlós embereket. A tizedik kilométerig volt kedvem beszélgetni, de utána a koncentráció vette át a helyét. Nemsokára jött körülbelül öt kilométer murva egy frissítőpont után, ahol már nem volt erőm előreszaladni. Mindez egy kanyarban történt, így szem elől tévesztettem az iramfutókat, bár csak egy pillanatra, de az már elég volt ahhoz, hogy messzebb kerüljenek tőlem. Ez már sok volt. A bűvös 40 méter... Visszazárkóztam, de tudtam, hogy ez csak időleges lehet, maga a felzárkózás is sok energiámba került. Itt már csak azt hajtogattam magamban: még egy kilométer, még egy kilométer, és ha le is szakadok, meglehet a két óra. Még egy kicsit, még egy kicsit. De egyre jobban fáradtam, és megfogalmazódott bennem, hogy ha lemaradok, akkor nem fogok tudni tovább futni. Minden erőmet összeszedtem, az elengedési távolságot öt méterben határoztam meg. Közben a korábbi folytonos 160-ról emelkedni kezdett a pulzusom: 162, 163, 164… és még öt kilométer van vissza…

Két kilométerrel a cél előtt kezdtek biztatni bennünket segítőink, hogy fussunk gyorsabban, és még jobb eredményünk lehet. Nekem válaszolni sem volt erőm, de páran tényleg gyorsítottak. “Még egy kicsit, még egy kicsit” - zakatolt bennem., míg ők magyarázkodtak, hogy nem futhatnak gyorsabban, mint ami a zászlajukra van írva. Hát köszi. Kitartottam. köpködősen, de kitartottam. Már 167-168-as pulzust mutatott az órám, de nem törődtem vele. Aztán az utolsó pár száz méteren megelőztem őket, hogy végül bőven két órán belül beérhessek.

Zsolt