Nem szeretem a halat. És nem, nem a szálkák miatt. A tonhalat és a panírozott halrudakat sem! Ha Iglo akkor sem! A halászléből még csak-csak eszem – legalább a levét, a tésztáját –, de sütve már végképp nem. A feleségem szereti, sőt engem is szeret (ezen a ponton vitatkoznék az ízlését illetően, de mivel én vagyok a kedvezményezett, nem firtatom a témát), így olyankor süti a halat, amikor nem vagyok otthon. Viccesen azt szoktam mondani: akkor utáltam meg a halat, amikor megtudtam, hogy sellők csak a mesekönyvekben vannak. A férfiak lelkivilágában ugyan fel tud merülni a sellő gondolata, de egy futóverseny kapcsán még csak az sem. Viszont a halászlé még előkerül a történet végén.

Az első félmaratonom

Az ötkilométeres versenyen való részvétel után csaknem egy évnek kellett eltelnie, hogy be merjek nevezni egy félmaratonra. Küzdelmes év volt. Eleinte jól ment a táv növelése, és a dombok sem okoztak gondot, de aztán beütött a krach. Nem bírta a térdem. Muszáj volt megtanulnom olyan futóstílusban futni, ami kíméli a térdízületet. Ez félszáz évesen nem egyszerű feladat. Videókat néztem, fórumokat olvastam, hogyan kell helyesen futni, és ezt kitartóan gyakoroltam is. Segítségemre volt egy okostelefonos alkalmazás, ami GPS-jelek segítségével út-idő-sebesség táblázatokat ad a futásokról, térképre rajzolja merre jártam, milyen szintkülönbséget futottam. Végül vettem a bátorságot és beneveztem. No annyira bátor nem voltam, hogy előnevezzek, de a verseny délelőttjén – szinte az utolsó pillanatban – beneveztem. Feleségem végig bíztatott: menni fog! És persze el is kísért. Nevezésnél választhattam a túrós tészta és a halászlé között, melyiket szeretném enni a versenyt követően. Természetesen a halászlét választottam. Ha a Nejem veszi a fáradtságot, hogy elkísérjen, az a minimum, hogy a halászlé – amit úgy szeret – az övé. Én majd beérem a szendviccsel… Átöltöztem, rajtszám a mellkasra, csip a cipőfűzőre. Szerencsémre jött egy ismerős hölgy is a versenyre, így a rajtzónában nem álltam egyedül, a beszélgetés oldotta a várakozás feszültségét.

Rajt

Gyönyörű napsütésben, meleg időben rajtolt el úgy ezer ember. Fantasztikus élmény volt! A tömeg csak úgy magával ragadott. A színes sportruhák, a hangosítás, egy-egy jelmez, mind hozzájárulnak egy verseny hangulatához, mintegy megkoronázva a közös bemelegítést. Mivel verseny előtt sokat nézegettem az útvonal térképét, sokáig tudtam merre járunk, ez támogatta az önbizalmamat. És – bár valljuk be nem szép dolog – szintén segített, hogy sokan elég nagy szenvedéssel futottak, így sejtettem, nem leszek utolsó. Egyedül futni olykor demoralizáló, de egy versenyen sokadmagunkkal együtt futni éppen ellenkezőleg: inspiráló. Az első kilométerek komótos beszélgetős tempóban teltek. Amikor az első frissítőpontot elhagytuk, nekem kezdett lassú lenni a tempó. Elköszöntem beszélgetőtársamtól és gyorsítottam. A futás továbbra is könnyedén ment. Minden frissítőponton ittam, egy-egy banán vagy almaszelet társaságában. Ilyenkor meg is álltam pár pillanatra, a két és fél órás szintidő nem szorongatott.

Ahogy teltek a kilométerek, egyre magabiztosabb lettem. Mikor úgy gondoltam a táv kétharmadán már túl vagyok, tovább gyorsítottam. Mivel egy szabálytalan nyolcast kellett futni, azt képzeltem nagyon jól állok és egyre több futót előztem le a célhoz közeledve. Azt viszont elfelejtettem, hogy a szigeten kell még egy kört futni, a cél látszólagos közelsége jól becsapott. Amikor erre rájöttem az igen rosszul esett, ezt tetézte egy mentőautó szirénájának megszólalása. Láttam a kék villogót, tudtam, hogy egy futótárs lett rosszul, ez igencsak „szíven ütött”. Persze érthető, a hirtelen jött nyár eleji meleg a napsütéssel tetézve láthatóan sokaknak nehezére esett. Nekem a mentőautó vijjogása esett nehezemre, rossz emlékeket idézett, és ettől teljesen szétestem. A korábbi lendület megtört. a maradék 2-3 km a végtelen távolba került. Persze nem adtam fel – ez meg sem fordult a fejemben –, de sötét gondolatok kerítettek hatalmukba: Szívbetegen egy félmaratonon? Normális vagyok? És ha én feküdnék most abban a mentőautóban? És a családom? Hiszen felelősséggel tartozom nekik!!! De futottam tovább. Persze akiket nem sokkal korábban megelőztem azok most engem előztek vissza… Előbb egy hosszú egyenest átkoztam, később a kiserdő magányát, mert ekkorra teljesen szétszóródott a mezőny, szinte egyedül futottam. Ezek után nagy öröm volt megpillantani a célt, majd átfutni a csipszőnyegen! De még ekkor is olyan kába voltam, hogy a befutóérmet is csak kivettem a rendező lány kezéből, ahelyett, hogy hagytam volna a nyakamba akasztani, majd a feleségem mellett mentem el… Aztán megtudtam, hogy a futóhölgyet – akit ápoltak – végül nem vitte el a mentő, így hamar felengedtem.

Lehet, hogy mégis léteznek sellők?

Aztán sorba álltunk a halászléért. Vettem el hozzá kenyeret, hogy belenyaljak a lébe… Hááát nem tudom. Talán egy sellő simogatta meg a halat mielőtt a kifogták, vagy ki tudja mi történt, de szégyenszemre bizony sok tészta lecsúszott a torkomon, sőt a léből is alig maradt mire a feleségem elé toltam a tányért – amit ugye neki szántam…

Kedves Olvasóm, itt ki kell hogy ábrándítsalak: Ha egy Balaton-átúszás közben segítőmül szegődne egy sellő – mert én a félig-fajtársait nem eszem meg – azt nem osztanám meg Veled. Arra gondolnál, a nagy fizikai terhelés következtében fellépő oxigénhiányos állapot hatására vizionáltam. Pedig ez hét koszorúérrel nem lehetséges. De egy aranyszőke hajszálat, vagy egy eozinzölden csillogó pikkelyt biztosan elkérek emlékbe, ezt megígérem.

Szeretettel: Zsolt