Elkéstem. Már megint. Pedig most korábban indultam dolgozni. Valami nem stimmel...

Tubussal a számban ébredtem. Gépek csipogtak, szakadt az eső. Nem volt átmenet alvás és ébrenlét között, azonnal tiszta volt a tudatom. Senkit nem láttam magam körül, csak a plafon egy darabját. Gondoltam, sikerült a műtét ha így egyedül hagytak. Sok idő telt el. Hallottam, ahogy odamennek Jánoshoz – őt velem egy időben operálták –, és egy női hang mondja: „János, szorítsa meg a kezem!” Picivel később már János hangját is hallottam, levették a lélegeztetőgépről. Majd én kerültem sorra: „Zsolt, szorítsa meg a kezem!”...

*

Onnét, hogy elmentem orvoshoz, felpörögtek az események. Egy éjszaka a sürgősségin, majd egy nap a kardiológia intenzívjén, és küldtek tovább szívkatéterezésre. Ott finomkodás nélkül közölték a diagnózist: olyan rossz állapotban van a szívem, hogy ha lehetne, azonnal betolnának a műtőbe, de nem lehet, mert elvéreznék, így várni kell három napot. Ha közben rosszabbul leszek, azonnal műtenek. Senkinek sem kívánom azt a három napot gépekhez kötve. Utolsó este levettek a gépekről, majd reggel betoltak a műtőbe.

Nem volt egy sétagalopp az első pár nap. Folyamatosan rettegtem attól, hogy valami felszakad és újra fel kell nyitni a mellkasom. Köhögnöm kellett, de nem mertem, aminek az lett a következménye, hogy több víz maradt a tüdőmben. Amint kihúzták a csöveket a mellkasomból, azonnal fel kellett kelni, mindezt egy nappal a műtét után. A hátam rettenetesen fájt. Érdekes, nem is a mellkasom – amit ugye szétvágtak – hanem a hátam. Az ápolók, az orvosok egytől-egyig nagyon jó fejek voltak, hatalmas köszönet a Pécsi Szívcentrum dolgozóinak!

Napok múlva is szükségem volt oxigénre. A többieknek nem. Ők tervezett műtétesek voltak. Kaptunk kis készüléket, amiben pinponglabda-szerűség volt, és úgy kellet mély levegőt venni, hogy minél magasabbra emelkedjen a labda. Nekem meg sem mozdult… 
 

Tíz nappal később, már a belgyógyászaton

Dühödten róttam a folyosót. Miért történt ez? És miért pont velem? Nyilván nem látszottam betegnek, mert más betegek kérdezgették: miért vagyok itt? Akkor lepődtek meg, amikor elmondtam, és kigomboltam a pizsamám – mutatva a kötözést a mellkasomon. Később jött hozzám olyan, aki szívműtétre várt. Beszélgetni akart. Hagyja magát műteni?

*

Következtek az ilyenkor szokásos vizsgálatok: terheléses vércukor, hasi ultrahang, tüdővizsgálat, röntgen, EKG-k és végül biciklizés 100 wattig. De minden vizsgálat külön napon, őrjítő volt várni a következőre, és közben azon aggódni nem találnak-e még valamit, és különben is mikor mehetek már haza? Állandóan fáztam, sőt vacogtam, pechemre a folyosó végén kaptam ágyat, ott a fűtés sem ért semmit.  Ekkor fogadtam meg, hogy ez velem nem ismétlődhet meg.

Történtek szívmelengető események is. Egy nyugdíj előtt álló doktornő látott minket a feleségemmel a folyosón. El volt foglalva, de később odajött hozzám, és szokott határozott stílusában megkérdezte: „Magának mi köze van a … Évához?” – És hibátlanul kimondta a feleségem meglehetősen hosszú sváb nevét 20 év távlatából. „A f-feleségem” – nyögtem ki, mint aki rossz fát tett a tűzre. „Aha” – hangzott a rövid felelet, és attól kezdve tapinthatóvá vált, hogy én az Évike férje vagyok. És ez az idősebb dolgozók között is elterjedt, így kitüntetett beteggé léptem elő. Aztán volt ott egy gyógytornász hölgy. Mindennap jött hozzám egy órára, és csak velem foglalkozott. És végül nem feledkezhetek meg a Főorvos úrról sem, aki egyáltalán felfedezte a bajomat, továbbított a szívcentrumba, sőt megkérte az egyik legjobb szívsebészt, hogy személyesen ő operáljon.

Egy hónappal később

Elromlott a mosógépünk. Végleg. Mivel már túl voltunk az első papásmamáson – amit inkább körülményesnek mint fergetegesnek neveznék, de legalább határozottan működött –, arra szavaztam, járjuk körbe autóval a város boltjait. Így is tettünk. Az egyik műszaki bolt előtt összefutottunk egy kolléganőmmel, aki a hogylétem felől érdeklődött. A feleségem pedig beszámolt. Részletesen: mit kellet rajtam csinálni és miért, hogy megállították a szívemet stb. Megállították?!! Tessék? A francba! Én erre egyáltalán nem voltam kíváncsi! Sőt! Tudni sem akartam róla! Már nem emlékszem mennyi ideig nem voltam hajlandó szóba állni a feleségemmel, de az biztos, hogy ennyire még nem sértődtem meg soha. Persze tudom, túlérzékeny voltam. A mosógép azóta már nincs meg, úgy látszik sötét árnyékot vetett rövid életére az a tény, hogy nem szerelemben született.

Másfél hónappal később

Leesett a hó. Jó sok. Nem szándékoztam autóba ülni, de ilyenkor reggel a szomszédok indulás előtt a kocsijuk mögül ellapátolják a havat, ami az autók végénél kis kupacokat képez. Aztán nagyobbakat. Majd valahogy a nem mozduló járművek mögé is kupac kerül, ami hol megtöpped, hol nagyobb lesz, és végül olyan kemény jégtömbbé áll össze, ami még a rügyező fáknak is hirdeti, milyen kemény volt a tél. Ezt elkerülendő, kimentem ellapátolni a havat, de csak az autó mögött – gondoltam. Kint összetalálkoztam egy új szomszéddal, aki szintén lapátolt. Eltakarítottam az autóm mögött, közben beszélgettünk. Aztán körbelapátoltam az autót. Ha már kint voltunk, kicsit nagyobb területen is rendet tettünk, szinte versenyt lapátoltunk. Mire végeztünk, jól összebarátkoztunk. Később olvastam, hogy szívműtét után sokáig tilos a nehéz fizikai munka, mint pl. a hólapátolás. Hoppá! Nekem elfelejtettek szólni. Vagy én felejtettem el? Most már mindegy...

Három hónappal később

Fogytam. Sokat. És gyorsan. Először abból vettem észre, hogy ismerőseim nem ismernek meg az utcán. Ha rájuk köszönök, reflexszerűen visszaköszönnek, de közben fogalmuk nincs ki vagyok. Aztán egy alkalommal elkapott az eső. Vizes lett a nadrágom szára. Ettől kicsit elnehezült és lejjebb csúszott, így még vizesebb lett, mígnem annyira nehéz lett, hogy fél kézzel hazáig fognom kellett. Ekkor elmentünk új nadrágokat venni.

*

Sok idő telt el. Vékony maradtam, de a beesett arcom kicsit megtelt, a futástól ekkorra már erősebb lettem, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb. Pamut ruhában nem jó sportolni, így elkezdtünk technikai ruházati darabokat beszerezni. Egyik alkalommal, mikor a Lidl-be mentünk sportruhát venni, és egy csinos női darabból az utolsót választottuk ki a feleségem számára, egy akkor érkező – hozzánk hasonló korú házaspár – hölgytagjának megakadt rajta a szeme. Kérdezte is: honnét vettük el? Majd a két nő beszélgetni kezdett. Láthatóan jól megértették egymást. Mikor a feleségem befejezte a ruhapróbát, én következtem. Ahogy levettem a dzsekim, a hölgy pillantása rám esett. Rémülettel vegyes szánakozó nézéséből ki lehetett olvasni a vélt diagnózist: Rák! És tényleg! Pont úgy néztem ki bő ingemben mint egy rákos. Láttam, mert épp a nagy tükör előtt álltam. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megmondjam, nem vagyok rákos, sőt, épp a következő futóversenyemet tervezem. Nem tettem meg. Azóta is bánom.

Ez nyolc éve történt. Remélem sokáig tart még, rajtam nem fog múlni.

Szeretettel: Zsolt